A házivaj úgy készül, kéremszépen, hogy tejszínhabot akarunk verni. Mindig is problémáim voltak a tejszínhab előállításával (habszifon nincs, és nem is akarok), megpróbáltam többféle tejszínt (házit még nem), kézzel, géppel, és az eredmény enyhén szólva mindig hagyott némi kívánnivalót maga után. Vagy kicsivel többet.

A növényi "tejszín" persze más tészta, abból olyan habot lehet verni, hogy még a pisai ferde tornyot is megtámasztaná, de az nem a bociból jött, másrészt pedig másmilyen íze van.

Aztán a múltkor a még korábban ki nem próbált Oké dobozos tejszínre esett a választásom, kis kétdecis,papírdobozos, ultrahőkezelt-tartósított kiszerelésben. Na abból sikerült olyan igazi, tálfejrefordítós habot verni, amit még korábban sosem (fotó itt).

A kiváló eredményből kifolyólag a következő alkalommal is Oké lett a tejszínhab-alapanyag. Aztán a majdnem kész habbal szörnyű dolog történt. Az óvatlan Viktor egyszer csak azt vette észre, hogy a tejszínhab nem keményedik tovább, ellenben csomósodik, és az eddig homogén massza kétfelé válik: egy folyós, híg részre (savó), és egy keményebb állagúra (na ez a vaj). Némi töprengés után arra a következtetésre jutottam, hogy nem dobom ki, ellenben leöntöm róla a savót, besózom, vágok bele metélőhagymát, és elteszem. Jó lesz kenyérre kenni. 

És jó lett.